2013. december 28., szombat

A bestsellertől a szépirodalomig: Fociláz (2. rész)

Ahhoz, hogy megértsük, miért is lehetett a Fever Pitch megjelenése után rögvest sikeres (tudható, hogy 1992-ben az angol könyvesboltok a karácsonyi vásár idején kiemelt helyen árulták, olyan könyvekkel együtt, mint pl. Madonna Sex című albuma), ismernünk kell azt a futballtörténeti kontextust, amelyben megjelent. Hornby 1991 nyarán kezdett hozzá a könyve megírásához, éppen abban az időszakban, amikor az angol futballban új korszakot kezdtek írni. A '80-as években az angol futball az anómiának olyan tüneteit mutatta, melyek egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a rendszert. Ahogy a Sunday Times egyik cikke fogalmazott: „a labdarúgás a szegények nyomorult sportága”.

A belgiumi Heysel Stadionban történet katasztrófa után (39, többségében olasz szurkoló vesztette életét; a Liverpooliak támadása után a stadion oldalfala rádőlt az emberekre) kitiltották az angol klubcsapatokat az európai kupákból, s csak a '90-es évek elejétől kezdődően térhettek fokozatosan vissza (Hornby Arsenalja épp a '91-es bajnoki cím után). 1989. április 15-én a Liverpool – Nottingham Forest FA-kupa meccsen 96 embert tapostak halálra. Ezután kezdődött el az angol futball intézményrendszerének és gazdasági szerkezetének teljes átalakítása: a stadionok átépítése magával vonta a jegyárak fölemelését, míg Rupert Murdoch cserébe azért, hogy iszonyatos mennyiségű pénzt kezdett a televíziós közvetítési jogdíjak révén befektetni az angol labdarúgásba, elvárta, hogy a stadionokban rend legyen.

Mindezek (és egyebek) következtében a közönség összetétele és a játék társadalmi beágyazottsága is megváltozott a '80-as évekhez képest: az a középosztály kezdett visszatérni a stadionokba, amely a '80-as években a huliganizmus és a rossz infrastruktúra miatt fokozatosan leszokott a meccsre járásról, s a balhéban élen járó proletariátus egyre inkább kiszorult (az alsóbb osztály meccseire és a válogatott külföldi mérkőzéseire).

Ezt az összetett folyamatot szokás az angol futball újjászületésének, rehabilitációjának és dzsentrifikációjának nevezni, melyhez nagyon is jól illeszkedett Hornby könyve, mely egyszerre mutatott rá a '80-as évekbeli romlás gócpontjaira (egyébként nem a közönséget tekintve egyedüli felelősnek, hanem a szövetséget, a klubtulajdonosokat és a rendőrséget), s volt képes összetetten érvelni a labdarúgás olyan kulturális értékei mellett, melyek a középosztály számára is vonzóvá tehetik a kultúrának ezt a semmi mással nem helyettesíthető területét.

Zárásképpen ehhez egy rövid részlet a könyvből, mely azt mérlegeli, mivel lehetne metaforikusan helyettesíteni vagy egyáltalán összevetni annak a pillanatnak a nagyszerűségét, amikor 18 év után az Arsenal a Liverpool elleni meccs utolsó percében megszerzi a bajnoki címhez szükséges gólt: „A szó szoros értelmében nincs semmi, amihez ezt a pillanatot hasonlíthatnánk. Nem tudok mondani semmi mást, amire húsz éven át vágytam, mint ahogy olyasmit sem, amire férfiként éppúgy vágyódtam, mint gyermekfejjel. Ezért hát kérem, bocsássanak meg azoknak, akik életük legszebb pillanatának valamilyen sporthoz kapcsolódó örömüket mondják. Ez nem a fantáziánk szegényességére vall, és nem élünk szomorú, sivár életet; egyszerűen arról van szó, hogy maga az élet halványabb, unalmasabb, és kevesebb lehetőséget nyújt váratlan, őrült örömökre."

2013. november 30., szombat

A bestsellertől a szépirodalomig: Fociláz (1. rész)


A középosztálybeli származású, Cambridge-ben angol szakos diplomát szerző Nick Hornby azért lehet tanulságos a címbe foglalt transzgresszió megközelítésére, mert ő saját imázskommunikációs gesztusaiban (ahogyan például rádióbeszélgetésekben és a szeriőz brit sajtóban megjelenő interjúiban nyilatkozni szokott) gyakran visszatérő téma a szórakoztató irodalom és a magas irodalom, illetve könyv és adaptáció viszonya.

Hornby (1957-) az egyetemről kikerülve nyelvtanárként és újságíróként kereste kenyerét: innen is származtatható a nyelvi pallérozottság, a stílusbiztonság, a pontos fogalmazásmód, illetve a populáris kultúrával való reflexív foglalkozás (zenekritikusként is dolgozott).
A '80-as években irodalmi próbálkozásait kevés siker koronázta, rádió- és televíziójátékokkal sem nagyon tudott bekerülni az általa megcélzott médiumokhoz.
Amikor 1992-ben megjelent a Fever Pitch (Fociláz), akkor nem arról volt szó tehát, hogy egy ismert/elismert író a népszerű kultúra egyik részterületét választotta könyve témájául, hanem az, hogy ez a könyv teremtette meg Hornby írói hírnevét, melyet aztán regényíróként erősített meg.

Hornby úgy szokta elbeszélni írói indulását, hogy ő éppen azt a hiányt igyekezett betölteni, mely a '80-as évek brit könyvkultúráját jellemezte: a szórakoztató és a magas irodalom távolsága egyfelől, másfelől az a férfi dominancia, mely inkább nyúl a történelem dolgaihoz, és szól az élet megszokott, köznapi medréből kikerült emberekről. Ezért főként amerikai szerzők inspirálták - az ő értelmezésében az Egyesült Államokban sokkal kevésbé volt éles az elválasztottsága a népszerű és a magas kultúrának (nem '80-as évekbeli, de talán szemléletes példa Quentin Tarantino munkássága), és főleg azoknál a női szerzőknél, akik a mindennapi élet történetei iránt vonzódtak.

Hornby a bestsellerek és a szépirodalom közti széles sávba úgy igyekezett saját könyvét pozicionálni, hogy tekintetbe vette:
1. a bestsellereket munkába menvén és elalvás előtt az ágyba szokás olvasni;
2. arra az értelmiségi középosztályra, amelyhez ő maga is tartozik, leginkább a saját életéhez és kultúrájához fűződő reflexív viszony jellemző – nem pusztán fogyaszt, de értelmezve fogyaszt; nem elégszik meg azzal, hogy egy kulturális alkotás miért rossz vagy jó, de kíváncsi arra, miért véljük rossznak vagy jónak.

A megjelenése után a brit szeriőz sajtó által egyhangúlag nagyra tartott, milliós példányszámban eladott Fever Pitch az önéletrajzi- és fejlődésregény (1968-1992), a társadalom- és kultúrtörténetileg iskolázott publicisztikus stílus, valamint a sport által teremtett jelenlétélmény, önelvesztés, belefeledkezés, s az erről való írásmód keresésének ötvözete. Nagyon fontos a személyes névmások használata, az én-mi-ők viszonyrendje: belül vagyok, de képes vagyok kvázi-kívülről látni magam; sőt arra is képes vagyok, hogy elképzeljem, milyennek látnak engem mások.

A bestsellerek olvasásmódjához illeszkedve Hornby könyve néhány oldalas fejezetekből (mini esszékből áll), melyek a metrón és az ágyban is abszolválhatóak, ráadásul mivel mindegyik egy konkrét futballmérkőzéshez kapcsolódik (a fejezetek alcíme a két csapat neve és a meccs dátuma), a sportsajtó tudósításaihoz is kötődnek formailag.
Noha a fejezetek önállóan is megállják a helyüket (mint egy publicisztika egy napilapban), a fejezetek folytonosságában nem csupán a fejlődésregényi és sport-, illetve társadalomtörténeti ív rajzolódik ki, de a reflexív, megérteni igyekvő intellektuális viszony is, mely távlatosságában, szempontrendszerében, az általa mozgatott kulturális szókincs gazdagságában messze meghaladja mind a sportolói memoárok átlagos szintjét, mind a huligánirodalomnak olyan jól ismert példáit, mint amilyen John King 1996-os The Football Factory-ja.

2013. október 30., szerda

Sportpálya, propaganda és az emlékezet mozgósítása


A Pannon Egyetem Angol-Amerikai Intézete és a Veszprémi Akadémiai Bizottság angol tagozata által szervezett Reading the City 2 - Iconic Places/Ikonikus helyek című kétnyelvű konferencián Gertler Viktor Én és a nagyapám című filmjének emlékezetpolitikai stratégiáiról tartottam előadást. Az alábbiakban prezentációm vázlatát közlöm.

Kutatási program
a sport mint identitásreprezentáló és -formáló társadalmi gyakorlat
szerepminták archívuma
optikai médiumok és sport
sport – esztétikai kommunikáció – jelentéstermelés
sport és politikum

Milyen szerepajánlatok és identifikációs minták artikulálódnak a második világháborút követő évektől napjainkig azokban a hazai és külhoni dokumentum-, portré- és játékfilmekben, amelyekben kitüntetett tematikus szerepet kap a sport?

Filmtörténeti kontextus
Úttörők (1949)
Én és a nagyapám (1954)
Sztálinvárosi előzmények – Palotai Boris
egyidejű kritikai fogadtatás kifogásai:
1. a realizmus elvétése
2. a sport túlértékelése

Sporttörténeti kontextus
1952-es nyári olimpiai játékok
Aranycsapat: 1950. június 4-től 1954. július 4-ig veretlen
szovjet mintájú központosított sportirányítás
a sportegyesületek államosítása, megszállása, átnevezése
átigazolási diktatúra
a háború előtti “bevált gyakorlatok” továbbvitele
ideológiai alapú kontraszelekció helyett teljesítményelv
a sport mint mobilizációs lehetőség

Keretes szerkesztés és fejlődéselv
A sportpálya értelmezési lehetőségei a filmben:
háromszor bukkan föl, mindhárom esetben dramaturgiai csomópontot alkot:
1. kerékpárverseny
2. labdarúgóedzés
3. labdarúgó-mérkőzés

A film első szekvenciája – a kerékpárverseny
mozgalmi kulisszák
jó indok az épülő szocialista város szinekdochikus bemutatására
a játéktér hangsúlyozott térbeli elválasztása
allegorikus láncolat: egyéni és közösségi boldogulás viszonya
egyfelől: életterek közötti határvonalak átjárhatósága a filmben
másfelől: a szerepekre bomló egyéni identitás a kommunista társadalom homogenizáló közegében
Lehet-e Berci sikeres tagja a futballcsapatnak, ha közben nem illeszkedik be a társadalomba?
Berci mint szabálysértő
többszörösen osztályidegen
egyéni és közösségi dicsőség közötti feszültség

Társadalmi mobilitás és integráció
én és a nagyapám
a közösség morálisan kifogásolható cselekedete
kölcsönösségen alapuló beilleszkedési program – alternatíva nélkül
T/1. és a hatalom segítő keze

Az emlékezetpolitika csatasorba állítása
az inautentikus emlékező: Králik bácsi
a történelem terhét viselő emlékező: Tóth bácsi
a múlt kitörlése

Szerepjáték, mimézis, sport
“Misi a rajtanácselnök”
“Ezt a gólt Kocsis Sanyi is megirigyelhetné!”
„Ha csak egy kicsit is tanulsz, csak annyit, amennyit én, beveszünk az úttörőcsapatba, és világhírű futballista lesz belőled, erre én a szavamat adom.”
“Erőt gyűjtök a délutáni edzéshez.”
hiperbolikus világképzés: a nagy meccs
filmtörténeti utalás: Civil a pályán (1951)
utánzás a karakterképzésben: Oszoli – Szepesi; “A hetedik osztály megnyerte az évszázad mérkőzését.”
Berci – Puskás Öcsi
utánzás a játékmódban
a pálya “kül- és belpolitikájának” összeillesztése

2013. szeptember 30., hétfő

Programajánló

"A technikai képpé váló test - film, sport, ideológia" címmel tartok előadást október 2-án (szerdán) 14 órától. Helyszín: Debreceni Egyetem főépület 303.

A kérdés, melyre előadásomban választ keresek: Minek állít emléket az Olympia (Der Film von den XI. olympischen Spielen Berlin 1936) című alkotás?

A film keletkezéstörténetéről könyvet közreadó Cooper C. Graham azt írja, számára visszatekintve kifejezetten régimódinak tűnik Leni Riefenstahl arra irányuló igyekezete, hogy jelentéssel lássa el képeit, s minél kevesebb teret hagyjon a néző értelemadó tevékenységének. Ez a megállapítás nem föltétlenül bizonyul teherbírónak akkor, ha szembesítjük azzal a széthangzó, egymással szöges ellentétben álló kijelentéseket nagy számban tartalmazó, mára fölöttébb kiterjedtté vált fogadtatástörténettel, mely kiinduló kérdésünkre is számos válasszal szolgál. 

2013. augusztus 28., szerda

Film a modern testkultúráról: Wege zu Kraft und Schönheit

Sport és optikai médiumok máig rendkívül termékeny kapcsolatában mérföldkövet jelent Leni Riefenstahl Olympia (Der Film von den XI. olympischen Spielen Berlin 1936) című alkotása. A film körül kialakult, s napjainkig nyugvópontra nem jutott vitával már egy szép nagy könyvespolcot meg lehetne tölteni. A széthangzó, egymással szöges ellentétben álló kijelentéseket sorjáztató fogadtatástörténettel hamarosan önálló bejegyzésben foglalkozom majd, de addig is igyekszem ráirányítani a figyelmet arra az alkotásra, melyben egyfelől Riefenstahl táncosként debütált, másfelől a berlini olimpiáról készített filmjében leginkább forrásként használt. Az Universum Film AG kulturosztályának támogatásával 1925-ben készített Wege zu Kraft und Schönheit (Ein Film über moderne Körperkultur) hat fejezetben sorakoztat föl egymástól egészen távoli példákat arra, hogy milyen módon lehet képes ellensúlyozni a nagyvárosi életformával járó lelki nehézségeket és testi deformációkat a testgyakorlás: a Freikörperkultur-mozgalom, az Ausdruckstanz és az 1810-es években létrejött német torna mellett számos angolszász, skandináv és távol-keleti változata villan föl a kortárs testkultúrának. (Magyar szemmel az is érdekes, hogy a filmben néhány másodperc erejéig kettlebellt lengető dobóatlétákat is láthatni – ez az edzésforma nálunk csak az utóbbi években jelent meg.) Fontos hangsúlyozni: a weimari köztársaság korában készült tanító célzatú film úgy jeleníti meg a nagyvárosi életformának a testi-lelki egészségre gyakorolt ártalmas hatásait, hogy a nagypolgári család, a padban görnyedő kisdiákok, az ülő munkát végző gépíró- és varrónők, a könyvmoly tudós, az éjszakázó aranyifjak vagy épp a gyári munkás képsoraiban nincs nyoma semmiféle antiszemita ikonológiának. Másfelől kifejezetten vitába száll a német torna nacionalista és katonai hagyományával  – utolsó tematikus egységét ez a felirat vezeti be: „Ma nem a katonai képzettség, hanem a sport egy nemzet erejének forrása.” Majd ezt követően a német sport fejlődéstörténetéről olyan alakzatot hoz létre, mely Ludwig Jahn csatába induló 19. század eleji tornászainak demilitarizált és az antik testkultúra hagyományát végre autentikusan értelmező örököseiként mutatja föl az Olympiában láthatóhoz hasonló létszámban és elrendezettségben megjelenő gimnasztikázó férfiakat.

2013. augusztus 7., szerda

Kiinduló megfontolások

A 19. század második felétől kezdődően a napnyugati modernitás identitásreprezentáló és -formáló társadalmi gyakorlatai között kitüntetett helyet kap a sport. Az etnikai, lokális, társadalmi, nemi és nemzeti szerepminták rendkívül gazdag archívumát jelenti a sport nyelvi és képi médiumokban rögzülő s folyton alakuló „diskurzusa”. Az emberi test szabályozott fizikai versengésének önmegmutatkozása a 20. század elejétől fokozottan rászorul a technikai közvetítőeszközök láttató-értelmező közbejöttére – nem túlzás azt állítani, hogy a sport modernizációja és a modern médiaipar kialakulása egymástól elválaszthatatlan történeti folyamatként ment végbe. Az atléta testéről nem leválasztható, nem fogalmi, elsődlegesen nem is nyelvi képesség, melyet leginkább praktikus tudásnak nevezhetünk, megörökítésében előbb a fotográfia, majd a 20. század első felében a mozgókép járt élen. A film médiuma ugyanis egyszerre képes a mozgás nem szimbolikus, nem betűelvű rögzítésére, s ennyiben a valós akusztikai-optikai lenyomatának is tekinthető, és tud olyan dimediális narratív eszközként működni, mely ott is szekvenciális jelentést keres és termel, ahol eredetileg feltehetően nem volt. Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert a kifejezetten gyakorlati felhasználásra készülő edzéstechnikai oktatófilmek kivételével a sport legyen szó akár dokumentarista, akár fikciós műfajokról, sosem csak önmagáról szól, ahogy a képzőművészeti és irodalmi sportreprezentációk esetében sem.
Miközben a sport esztétikai visszatisztításában érdekelt kultúratudományi irányzat (leginkább Hans Ulrich Gumbrecht munkái) az elmúlt két évtizedben hatékonyan volt képes érvelni a sportpálya szigetjellege, vagyis saját szabályoknak engedelmeskedő, önmagában álló, de megmutatkozni vágyó valósága mellett, a sport kortárs kultúratudományi értelmezésmódjai között nem kevésbé erős az a mára jóformán globálisnak mondható megközelítés, mely a sportágakban, csapatokban, atlétákban olyan szociokulturális szerepminták megtestesülését látja, melyek folytonosan részt vesznek az identitásról szóló, tágan értett politikai vitában. A sportfilmek nemzetközi kánonja Leni Riefenstahl Olympiájától a valós történeten alapuló Tűzszekereken át napjaink méltán elismert, s részben szintén megtörtént eseményekből kiinduló bokszfilmjeiig (Millió dolláros bébi, A harcos) folyton föl is erősíti ezt az értelmezési módot azáltal, hogy a vásznon a sportesemények identitásnarratívákba íródnak bele. A megörökítés, reprezentáció, dramatizáció műveletei és az általuk termelődő értelmezés természetesen az emlékezés gesztusától sem mentes – az 1981-ben készült Tűzszekerek egyes elemzői szerint például úgy idézi föl az 1924-es nyári olimpiát, hogy közben alternatív mesét mond el a Thatcher-korszak társadalompolitikájáról.

2013. augusztus 2., péntek

A pisztoly eldördült

Milyen életforma-ajánlatok és identifikációs minták artikulálódnak, illetve milyen emlékezetpolitikai stratégiák működnek a második világháborút követő évektől napjainkig azokban a honi dokumentum-, portré- és játékfilmekben, amelyekben kitüntetett tematikus szerepet kap a sport? Erre a kérdésre keresem a választ készülő új könyvemben. Az elkövetkező időszakban blogomon a monográfiaíráshoz kapcsolódó kutatásom eredményeit teszem közzé: problémakijelöléseket, jegyzeteket, olvasónaplókat, elemzésrészleteket.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú "Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program" című kiemelt projekt keretei között valósul meg.