Míg a
Futballversenyen – ahogy arról korábban más esett szó –
az ajánláson kívül nem tartalmaz olyan utalásokat, amelyek egy
meghatározott sporteseményhez kapcsolnák, s ezáltal alkalmasint
szűkítenék is a szöveg szemantikai játékterét, addig a Vereség
után arra vállalkozik, hogy a magyar labdarúgás méltán
kulcseseményének tekintett berni döntő lehetséges szimbolikus
értelem-összefüggéseit alkossa meg a poézis nyelvén keresztül.
Szabó Lőrinc úgy járult hozzá a mérkőzés emlékezetének
alakításához, hogy a szöveg maga is költészet- és
kultúrtörténeti emlékezethellyé válik: a három részből álló
óda egyszerre táplálkozik az antik és a magyar romantikus
irodalom hagyományából. Az egyes részek egymással tematikus
összhangban, ugyanakkor formai–retorikai–verselési eltérésekkel
tesznek nagyívű kísérletet arra, hogy olyan – a szemiotika
fogalmát kölcsönvéve – konnotatív teret hozzanak létre,
amelyben a konkrét sportesemény összetett nyelvi identitást kap.
Amennyiben elfogadjuk, hogy egy történeti esemény a róla való
vita során nyeri el – nem végleges, hiszen a vita újra és újra
megnyitható – hermeneutikai azonosságát, úgy a Vereség után
felütésének kvázi-dialogikus szerkezetét szűkebb értelemben az
aranycsapat történetéről, tágabban a futballról mint modern,
mítoszgeneráló jelenségről szóló, nem lezárt, de alakítható
diszkusszió részének tekinthetjük. A vers már az első strófában
jelzi, hogy azért válhat költői témává a berni döntő, mert
jelentősége messze meghaladja közvetlen, önelvű, érzéki,
esztétikai hatását: „Szép volt!… Játék csak? Erő?
Ügyesség? / De kik ellen! S hányszor!… A diadalát már-már
jelképnek hitte a nemrég / hadvert nép (s vele tán a világ).”
A címbe foglalt határozói szerkezet azt az időszakaszt jelöli
meg, amikor az esemény (a vereség) nem várt bekövetkezése miatt,
az egyidejű befogadás érzelmi telítettségét követően mintegy
kikényszeríti a vele való reflexív szembenézést.
Noha a
háborús metaforika alkalmazásával már az 1927-es futballvers
szimbolikus küzdelemként is értelmezhetővé teszi a stadionbeli
történéseket, ez ebben a korai szövegben még nem illeszkedik
valamiféle nemzeti történelmi narratívába. A Vereség után
kezdő strófájának harci lexikája („hadvert nép”,
„csoda-ütközetek”, „jóvátétel arany lobogóját [...]
oromra repülni”) azonban már nem hagy kétséget afelől,
hogy a szöveg a berni eseményeket a vonatkozó magyar történelmi
kontextusban értelmezi, s ezt nem individuális alkotói döntésként
állítja elénk a szöveg, hanem olyan, majdhogynem össztársadalmi
sensus communisként („tizből kilenc millió szorongva
leste”), mely nemcsak a választott téma közéleti
jelentőségét igazolja, de az aranycsapat szimbolizációjának
alapjára is rámutat. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk: a
költészet nyelve akkor lép működésbe, amikor olyan esemény
történik, amely fölfüggeszti az eddigi értelmezői sémát,
mivel elvárás és tapasztalat távolságát radikálisan megnöveli.
A költészet ideje – akárcsak az időszerkezet és a metaforika
által megidézett Vörösmarty-vers esetében, az Előszóban,
mely a vész kitörésének leírását nem mellesleg épp a
labdajáték képével indítja – tehát vereség után köszönt
be:
Szép
volt, gyönyörű!... S már szinte szellem
(bennünk);
akárcsak a pálya, amely
mint
tenger, az emberi végtelenben
hetek
óta zúgta: –„Föld, figyelj:
ELSŐ:…”
S ekkor…Mi az? Átok?!…Óh, pfuj!
Szirt?
Tört villám? Le, le, roncs hajó!
–
Lőtt sas? Vagy a hit, s ami megvalósul? –
gúnyolt
a nagy nap búcsuzóúl;
–
no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj,
ezt
írd meg: tenéked való!
A vereség
pillanatának versbeli fölidézése esemény és megnevezés
kapcsolatának bizonytalanságát mutatja, a hirtelen váratlansággal
bekövetkező bukás klasszikus toposzainak halmozása az esemény
autentikus értelmezését lehetővé tevő nyelvi forma hiányára
enged következtetni – ezt a hiányt hivatott betölteni a vers
második és harmadik egysége.
A
második rész időviszonyait tekintve lineárisan követi az elsőt,
amennyiben kezdő és záró sorai („Tüntél, eltűntél,
Győzelem, / egy perc alatt!”; „És kint már dördült a Siker /
nagy himnusza.”) közvetlenül a mérkőzés lefújása utánra
helyezik a vers történéseit. A költői szövegre itt nem kisebb
feladat hárul, minthogy az aposztrophé, az odafordulás-megszólítás
trópusa által megszemélyesítse, életre keltse s szóra bírja a
Győzelem allegorikus alakját, s az így megteremtett alak, mint
külső instancia, teszi lehetővé annak a távolságnak a
létrejöttét, mely az esemény reflexív értelmezéséhez
szükséges. A lírai én ebben a szövegegységben egyszerre működik
érzelemteli és érzékeny szenzorként, s olyan szinekdochéként,
mely nem csupán a nemzeti közösség és a csapat
helyettesítőjeként szolgál ebben a kommunikációs helyzetben, de
a rész-egész viszony alakzataként a nyelv retorizáltságában nem
is engedi őket különválni:
De
szivem, bent, hallotta még
sóhajodat,
hallotta,
mint, néha, halott
kedvesemet,
és
mintha én volnék a Nép
s a Tizenegy.
Szabó
Lőrinc a berni vereség költői értelmezéséhez a vers második
egységében egyszerre nyúl vissza a pindaroszi atléta-ódák
hagyományához, amennyiben a sporteseményt mitológiai
összefüggésrendszer részeként jeleníti meg (Győzelem, Siker és
Jóremény istennőkként említtetnek a szövegben), és a magyar
klasszicizmus, illetve romantika irodalmi emlékezetéhez, mely az
egységesen fölfelé stilizált nyelvhasználatban (a lírai én és
a Győzelem szólama között nincs regiszterbeli különbség),
valamint az allegorikus alak színrelépésében (gondoljuk például
Kölcsey Ferenc Huszt című epigrammájára) érhető
tetten.
Utóbbi megnyilatkozása a dicséret–vigasz–intés szónoklattani
hármasába rendeződve előbb a hallgató/olvasó érzelmeire, majd
értelmére kíván hatni, így hozva létre a konkrét
sporteseményről egy, a nyelvi megformáltságában artisztikusan
anakronisztikus, retorikai szerkezetét tekintve klasszikus
mintázatot mutató lírai s narratív értelmezést.
Emlékállítás
és a vers textúrájába múltbéli hagyományszálak szövésének
társítása a harmadik egységben a vers tematikus síkján is
hangsúlyos lesz. A teremtett allegorikus alak beszéltetése helyett
a költői dikció alanya itt auktoriálissá válik: a lírai én
még hangsúlyosabban az antik görög olimpiák hőseinek dicsőségét
megörökítő Pindaroszt és a reformkori költészetet választja
mintául. Az időmérték, az ódához illően válogatott szókincs
és hangulati fokozás mellett a tárgyhoz való odafordulás, a
tárgy részletező kifejtése és a belőle levonható tanulság
megfogalmazásának triásza is megfigyelhető a szövegben. A
Vereség után harmadik egysége természetesen csak azáltal
válhat győzelmi (s ekként vigaszt adó) énekké, hogy Szabó
Lőrinc benne az aranycsapatnak a vereség előtti dicsőséges
tetteire utal („themzei diadal és rá rögtön a dunai”;
„Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren, / az
olimpiász mezein / küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt /
[ki később úgy föléd került] s legjava hősét mind a világnak,
az Ónak, az Ujnak, / az tett volt, hősi, igazi!”), így térve
vissza a vers első részének nyitó strófáihoz. A csapatnak mint
a nemzeti közösség jelképének kibontása történik itt meg,
melynek jelentése és jelentősége egyaránt táplálkozik konkrét
sporteseményekből, a futball 20. századi sikertörténetéből
(vagyis abból, hogy úgy válik a legnépszerűbb közönségsporttá,
hogy a nemzetek közötti versengés igazságos és legitim
gyakorlatának tekintetik) és a magyar társadalom 1940–50-es
évekbeli, reményvesztett helyzetéből. A vers olyan integratív
történelemértelmezést visz színre (az ógörög atlétáktól a
magyar őstörténeten át a 20. század közepéig húzódik az ív),
melyet a szöveg intertextuális utalásai (az eddig szóba
hozottakon kívül például a Zalán futása és Csaba
királyfi legendájának megidézése), stiláris megalkotottsága és
képhasználata, jóformán tehát a költői nyelv minden mozzanata
alátámasztani hivatott. Szabó Lőrinc verse abban mutatja a
legfőbb rokonságot Pindarosz ódáival, hogy benne az aranycsapat
éppúgy egy kultúra kitüntetett értékeinek megtestesüléseként
értelmeződik, mint az antik előd szövegeiben az olümpiai
versenyek győztesei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése