A bestsellertől a szépirodalomig: Fociláz (2. rész)

Ahhoz, hogy megértsük, miért is lehetett a Fever Pitch megjelenése után rögvest sikeres (tudható, hogy 1992-ben az angol könyvesboltok a karácsonyi vásár idején kiemelt helyen árulták, olyan könyvekkel együtt, mint pl. Madonna Sex című albuma), ismernünk kell azt a futballtörténeti kontextust, amelyben megjelent. Hornby 1991 nyarán kezdett hozzá a könyve megírásához, éppen abban az időszakban, amikor az angol futballban új korszakot kezdtek írni. A '80-as években az angol futball az anómiának olyan tüneteit mutatta, melyek egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a rendszert. Ahogy a Sunday Times egyik cikke fogalmazott: „a labdarúgás a szegények nyomorult sportága”.

A belgiumi Heysel Stadionban történet katasztrófa után (39, többségében olasz szurkoló vesztette életét; a Liverpooliak támadása után a stadion oldalfala rádőlt az emberekre) kitiltották az angol klubcsapatokat az európai kupákból, s csak a '90-es évek elejétől kezdődően térhettek fokozatosan vissza (Hornby Arsenalja épp a '91-es bajnoki cím után). 1989. április 15-én a Liverpool – Nottingham Forest FA-kupa meccsen 96 embert tapostak halálra. Ezután kezdődött el az angol futball intézményrendszerének és gazdasági szerkezetének teljes átalakítása: a stadionok átépítése magával vonta a jegyárak fölemelését, míg Rupert Murdoch cserébe azért, hogy iszonyatos mennyiségű pénzt kezdett a televíziós közvetítési jogdíjak révén befektetni az angol labdarúgásba, elvárta, hogy a stadionokban rend legyen.

Mindezek (és egyebek) következtében a közönség összetétele és a játék társadalmi beágyazottsága is megváltozott a '80-as évekhez képest: az a középosztály kezdett visszatérni a stadionokba, amely a '80-as években a huliganizmus és a rossz infrastruktúra miatt fokozatosan leszokott a meccsre járásról, s a balhéban élen járó proletariátus egyre inkább kiszorult (az alsóbb osztály meccseire és a válogatott külföldi mérkőzéseire).

Ezt az összetett folyamatot szokás az angol futball újjászületésének, rehabilitációjának és dzsentrifikációjának nevezni, melyhez nagyon is jól illeszkedett Hornby könyve, mely egyszerre mutatott rá a '80-as évekbeli romlás gócpontjaira (egyébként nem a közönséget tekintve egyedüli felelősnek, hanem a szövetséget, a klubtulajdonosokat és a rendőrséget), s volt képes összetetten érvelni a labdarúgás olyan kulturális értékei mellett, melyek a középosztály számára is vonzóvá tehetik a kultúrának ezt a semmi mással nem helyettesíthető területét.

Zárásképpen ehhez egy rövid részlet a könyvből, mely azt mérlegeli, mivel lehetne metaforikusan helyettesíteni vagy egyáltalán összevetni annak a pillanatnak a nagyszerűségét, amikor 18 év után az Arsenal a Liverpool elleni meccs utolsó percében megszerzi a bajnoki címhez szükséges gólt: „A szó szoros értelmében nincs semmi, amihez ezt a pillanatot hasonlíthatnánk. Nem tudok mondani semmi mást, amire húsz éven át vágytam, mint ahogy olyasmit sem, amire férfiként éppúgy vágyódtam, mint gyermekfejjel. Ezért hát kérem, bocsássanak meg azoknak, akik életük legszebb pillanatának valamilyen sporthoz kapcsolódó örömüket mondják. Ez nem a fantáziánk szegényességére vall, és nem élünk szomorú, sivár életet; egyszerűen arról van szó, hogy maga az élet halványabb, unalmasabb, és kevesebb lehetőséget nyújt váratlan, őrült örömökre."

A bestsellertől a szépirodalomig: Fociláz (1. rész)

A középosztálybeli származású, Cambridge-ben angol szakos diplomát szerző Nick Hornby azért lehet tanulságos a címbe foglalt transzgresszió megközelítésére, mert ő saját imázskommunikációs gesztusaiban (ahogyan például rádióbeszélgetésekben és a szeriőz brit sajtóban megjelenő interjúiban nyilatkozni szokott) gyakran visszatérő téma a szórakoztató irodalom és a magas irodalom, illetve könyv és adaptáció viszonya.

Hornby (1957-) az egyetemről kikerülve nyelvtanárként és újságíróként kereste kenyerét: innen is származtatható a nyelvi pallérozottság, a stílusbiztonság, a pontos fogalmazásmód, illetve a populáris kultúrával való reflexív foglalkozás (zenekritikusként is dolgozott).
A '80-as években irodalmi próbálkozásait kevés siker koronázta, rádió- és televíziójátékokkal sem nagyon tudott bekerülni az általa megcélzott médiumokhoz.
Amikor 1992-ben megjelent a Fever Pitch (Fociláz), akkor nem arról volt szó tehát, hogy egy ismert/elismert író a népszerű kultúra egyik részterületét választotta könyve témájául, hanem az, hogy ez a könyv teremtette meg Hornby írói hírnevét, melyet aztán regényíróként erősített meg.

Hornby úgy szokta elbeszélni írói indulását, hogy ő éppen azt a hiányt igyekezett betölteni, mely a '80-as évek brit könyvkultúráját jellemezte: a szórakoztató és a magas irodalom távolsága egyfelől, másfelől az a férfi dominancia, mely inkább nyúl a történelem dolgaihoz, és szól az élet megszokott, köznapi medréből kikerült emberekről. Ezért főként amerikai szerzők inspirálták - az ő értelmezésében az Egyesült Államokban sokkal kevésbé volt éles az elválasztottsága a népszerű és a magas kultúrának (nem '80-as évekbeli, de talán szemléletes példa Quentin Tarantino munkássága), és főleg azoknál a női szerzőknél, akik a mindennapi élet történetei iránt vonzódtak.

Hornby a bestsellerek és a szépirodalom közti széles sávba úgy igyekezett saját könyvét pozicionálni, hogy tekintetbe vette:
1. a bestsellereket munkába menvén és elalvás előtt az ágyba szokás olvasni;
2. arra az értelmiségi középosztályra, amelyhez ő maga is tartozik, leginkább a saját életéhez és kultúrájához fűződő reflexív viszony jellemző – nem pusztán fogyaszt, de értelmezve fogyaszt; nem elégszik meg azzal, hogy egy kulturális alkotás miért rossz vagy jó, de kíváncsi arra, miért véljük rossznak vagy jónak.

A megjelenése után a brit szeriőz sajtó által egyhangúlag nagyra tartott, milliós példányszámban eladott Fever Pitch az önéletrajzi- és fejlődésregény (1968-1992), a társadalom- és kultúrtörténetileg iskolázott publicisztikus stílus, valamint a sport által teremtett jelenlétélmény, önelvesztés, belefeledkezés, s az erről való írásmód keresésének ötvözete. Nagyon fontos a személyes névmások használata, az én-mi-ők viszonyrendje: belül vagyok, de képes vagyok kvázi-kívülről látni magam; sőt arra is képes vagyok, hogy elképzeljem, milyennek látnak engem mások.

A bestsellerek olvasásmódjához illeszkedve Hornby könyve néhány oldalas fejezetekből (mini esszékből áll), melyek a metrón és az ágyban is abszolválhatóak, ráadásul mivel mindegyik egy konkrét futballmérkőzéshez kapcsolódik (a fejezetek alcíme a két csapat neve és a meccs dátuma), a sportsajtó tudósításaihoz is kötődnek formailag.
Noha a fejezetek önállóan is megállják a helyüket (mint egy publicisztika egy napilapban), a fejezetek folytonosságában nem csupán a fejlődésregényi és sport-, illetve társadalomtörténeti ív rajzolódik ki, de a reflexív, megérteni igyekvő intellektuális viszony is, mely távlatosságában, szempontrendszerében, az általa mozgatott kulturális szókincs gazdagságában messze meghaladja mind a sportolói memoárok átlagos szintjét, mind a huligánirodalomnak olyan jól ismert példáit, mint amilyen John King 1996-os The Football Factory-ja.